A közeli ismerőseim tudják, mennyire két lábbal állok a földön. Talán a még közelebbiek azt is hallhatták, az ezoterikus ihletésű dolgokról elég konkrét véleményem van.

Persze, ellentmondásként, az embernek van hite.  Nekem is van. Habár nem tudom megfogalmazni, miben is hiszek pontosan, igazán.

Hiszek abban, hogy van, aki figyel rám, vezeti a kezem helyzetekben. Néha úgy éreztem, a fal adja a másikat, néha pont akkor jött ez a kéz, amikor már összecsaptak a hullámok.

Nem vagyok ez vizes jegy, bár ennek ellenére közel áll hozzám a víz. Persze elsősorban külsőleg J S mindenképpen a meleg.

Tegnap az égnek fordított arcomon érezhettem a lehulló cseppeket, hűtve ezzel azt a feszültséget, azt az áramló forró vért, aminek ritkán hagyom, hogy kitörve belőlem kiürítse lelkem medrét, szabad folyást hagyva a mérhetetlenül tomboló dühnek, kiengedve azt a fortyogó lávát, ami elsodorja a gyerekszobámat, a kötelességtudatot, a következmények milligrammra történő mérlegelését.

Ma megtapasztaltam milyen egy recsegő tó jegén tartani a két talpam. Figyelembe véve, hogy bármelyik úszó kétszáz métert verne rám egy ötven méteres távon, ismerve a hideg vízhez való hozzáállásom, amiben talán csak Kovács előz be, testhosszal. De micsoda test az J

Február 6-án egy szál pólóban a meleg napsütésben néztem a 10-20 méterre lévő gyanús foltokat a tó jegén, éreztem azt, ahogy minden mozdulatomra fájdalmasan nyög a tó ismeretlenül vastag jege, a piszkos-zöld víz pár centire volt csak a talpaim alatt. Nem is tudom, ilyen esetben az ember lefelé vagy felfelé kellene-e, hogy nézzen.

Az ember legtöbbször ösztönösen cselekszik, ösztönösek a mozdulatai, a cselekvési mintái, amik valahol mélyen beleivódtak a sejtjeibe. Sokszor, az adott időpillanatban ezek a mozdulatok nem is tudatosulnak, vissza-visszapörgetve egy pillanatot, egy mozdulatot…gondolkodom csak el azon, honnan, milyen mélyről jött belőlem ez.

Vezetni más kezét, visszatartani a korai, megfontolatlan lépéseitől. Korlátokat emelni benne, nem ellene, érte, tördelni a szabadságát, pusztán a saját, szüleim, nagyszüleim félelmeit tovább adva.

Valahol az ősi óvó, figyelő tekinteteket közvetítve az időn át, halhatatlanságot adva a szavaknak, mozdulatoknak, mindenkinek, aki az én kezem fogta közvetlenül és közvetve, és így talán magamnak is.