..évszázadokig..egy szűk szobában..sokadmagammal.

A történés, történet nem az eltemetéssel, a benn töltött idővel, az elméleti vagy gyakorlati lehetőségekkel (víz, levegő, idő, öregedés) kezdődött, hanem azzal, amikor kívülről megbontották az egyik ajtót. Élesen előttem van annak a munkásnak az arca, aki rátalált a pici, de annál élesebb nyelvű kis eltemetett közösségre, akik 300 éve lettek élve eltemetve mélyen a föld alá.

Persze, csak álmodtam. Sokszor, sokat szoktam. S vannak sztorik, amelyek hosszan és élesen megmaradnak.

Sokszor..a sztori hamar elillan. S csak egy furcsa érzés marad meg. Egy benyomás. A menekülésről, üldözésről.

Élénken emlékszem az érzésre..amikor az évszázadok óta otthonunknak számító négy fal közül kiszabadulva egy hatalmas földkupacra felküzdöttem magam, hogy körül tudjak nézni..mi változott a világban.

Persze sötét volt. Az orromon alig láttam túl. Akkor nyilallt belém az a furcsa érzés. Hogy mennyi idő eltelt. Azok, akiket ismertem, szerettem..Már rég nincsenek. A nyomaikat sem fogom megtalálni. Nincs egy ismerősöm, barátom, családtagom, munkatársam, szomszédom (nem Tibi), kereskedő akit ismernék. Olyan egyedül vagyok a világban, amilyen egyedül még sosem voltam. Voltam külföldön, távol az otthonomtól, de a telefon vagy email végén mindig volt valaki, akivel tudtam pár szót váltani.

Ezzel az érzéssel riadtam fel, megint korán.Mélyen belül. Túl korán. De..legalább lesz időm mindenre.

Hisz ki korán kel, első lehet a zöldségesnél.