..Dömötör volt gyermekkorom egyik (mese)hőse.

Ma Ő ugrott be az Auchanban. Ahol persze megint csak annyit vásároltam, amennyi akkor kellett.

Nem az első, hogy süketnéma pénztárosba botlom az Auchanban. Az, hogy kötelezik őket a foglalkoztatásukra vagy önszántukból segítenek..Azt nem tudom.

Ha gesztus, akkor értékelendő. Ahogy álltam a soromban és néztem ki bután a fejemből, láttam, mennyire idegen ez a környezet neki. Mennyire nehezen hívja fel magára a figyelmet hang híján a szomszédos pénztárosnál, amikor elakadt s segítséget kért.

Az ember egy fogyatékkal élőt mindig kiemelten kezel. Vagy kiemelten elkerüli vagy kiemelten türelmesebben bánik vele. Mindkét reakciót látom, megértem s nem ítélem el.

Persze lassan én is sorra kerültem, a három cikk párszáz forint. Persze, megint nincs nálam aprópénz, így egy ötezrest nyújtok át. Visszakérdez, artikulálva, hogy kisebb? Rázom a fejem, hisz ha lenne, azt adtam volna. Egyébként is..ötezres...az nem is nagy pénz ma már.

Hallva (leolvasva a számról, reakciómból) a nemleges válaszom, bebizonyítja, hogy fogyatékkal élő és egészséges között semmi különbség. Elhúzza a száját és pofát vág. 

Persze, sütött a nap, mindent elintéztem ma, s épp ebéd után voltam, s épp csak egy pillanatra fordult meg a fejemben, hogy megkérdezem, miért vág pofákat. Aztán persze legyintettem, kibontottam a túró rudit s a számba tömve elhúztam balra.

Ő már megkapta előre a jófejségéért azt, ami neki jár.

Mert véletlenek nincsenek.