..tegnap éjjel a tv előtt ragadtam, s egy reklámblokkban csupa 1%-ra váró és vágyó alapítvány hirdetései futottak, egymás után 6-8 spot.

Pár hete, hónapja hangos volt az elektronikus sajtó (biztos a nyomtatott is, azonban azt az ÉS kivételével egyre kevesebbet olvasok) egy daganatos gyermekeket támogató (?) alapítvány belső ügyeivel, hogy hová is került a pénz, mi mindenre használták a felajánlott összegeket, a megkülönböztető jelzést, s milyen stílusban nyilatkozott az alapítvány vezetője.

Talán mert tele volt a fejem tegnap este, fel sem fogtam az első 2-3 reklámot, szokványos, ingerküszöb alatti bevágások voltak.

A következő vágásnál egy láthatóan daganatos beteg, sugárterápia utáni külső jegyeket viselő kislány mondta el a három mondatát, szemeivel a kamerára tapadva. 

A következő nagyon hasonló beállítás, anya a kislányával.

Nem megható volt, nem elgondolkodtató, hanem rettentő mesterséges. Egy olyan bevágás, ami szerintem túlmegy azon a határon, amit el tudok viselni.

S nem azért, mert beteg gyerekeket mutatnak, akiknél sajnos tudjuk, hogy az esetek nagyobb részében nem a gyógyulás a végkifejlet.

Nem azért, mert ne láttam volna nagyon sok beteget, beteg gyereket..ad abszurdum gyereket meghalni.

Volt benne részem, talán ezért verte ki a biztosítékot.

De nem is ez volt a baj. Hol vannak ezek az alapítványok egész évben?

Persze, nem keresem őket a neten, de sehol nem találkozom velük.

Ilyenkor pedig mint a sáskák, hajszolják a pénzt.

Valahogy azt érzem, hülyének vagyok nézve. S ez ma már nem az első alkalom.