Tegnap, amíg készülődtem, szedtem elő a hálózsákot, raktam össze a tisztálkodószereket, alvós pólót, telefontöltőt, betöltöttem a Parkoló című filmet, év elején..vagy tavaly futott a mozikban.
Magyar film, nem a klasszikus Csányi Sándor-Hujber Ferenc-Tompos Kátya vonalon építkezik.
Háttérzajnak szántam, hogy picit elterelje a gondolataim, s legyen valami zaj.
Ahogy elkezdett peregni, építkezni a film, leragadtam előtte.
Persze, nem időpontra mentem, illetve jöttek értem, meg egy ottalvós kertipartira nem nagy kaland összedobni pár dolgot,
de most a szokásos kötelességtudatom háttérbe szorult.
A film cselekménye igen egyszerű. Van egy parkolóhely, ahová a Szervét Tibor által alakított topmenedzser szeretne beállni, de a parkoló üzemeltetője az útjában áll.
Szép szóval, pénzzel, jogi segítséggel, kémkedéssel, lelki terrorral próbál bejutni a fedett parkolóhelyre, azonban a másik fél egyre inkább betámaszt.
A küzdelem elfajul, s a szappanbuboréknyi biztonságú idill egy pillanat alatt robban szép milliónyi csillámló darabra.
Az ember pedig..a lassan csorgó események bűvöletében..minden szereplőben magára ismer. Járt már mindegyikük cipőjében. Voltak (vannak) célok, amelyek előtt akadályok tornyosulnak, de a belső kényszer hajt a megoldás felé, újabb és újabb utakon.
Vannak esetek, amikor az emberre rá akarnak, vagy rákényszerítenek helyzeteket, amelyekkel szemben betámaszt, bár ahogy öregszem, megtanultam, néha el kell hajolni, el kell engedni. Nem válik vesztessé valaki, ha nem harcolja meg az össze harcát.
Mert egy ideje már nem az a cél, hogy minden helyzetben ott állhassak a másik fölött, aki a porba hullva vesztesként néz fel rám. Ezek az emberek a legtöbbször érdektelenek. Miért tölteném velük, a velük való harccal az értékes időmet?
Sokkal inkább koncentrálok a számomra fontos emberekre. A velük töltött minőségi időre.