..vízparton ebédelni.  

Gyerekkoromban engem sem kergettek az asztal körül, ha épp ott ebédeltünk. Bár..ez így nem teljesen igaz. Az ebéd..vagy inkább minden főétkezés teljesen egyedien zajlott. Mondhatnám, hogy ad hoc módon. Sosem volt megszabva sem az időpontja, sem a lakásban a helye, jellemzően két fix résztvevője volt. A húgom és én. 

Persze, minket az asztal két legtávolabbi pontjára kellett ültetni, s még így sem volt mindig 100%-os a béke.

Apám szinte sosem evett velünk. Vagy dolgozott, a munkahelyén, vagy maszekolt. A maszekolás címén jellemzően reggel elment otthonról (vagy éjszakásból haza sem jött) s este ért haza.
Maga a maszek bevétele, mint a klasszikus viccben a bútor ára, lement. A torkán.

Anyám nem ült le mellénk, közénk. Munka mellett az otthoni dolgai, takarítás, háziállatok, főzés, mi..Elvették minden idejét. Mégis volt ereje a nap végén velünk foglalkozni, az udvaron kis házat építeni, sütni valami sütit..Csak hogy ne maradjon édesség nélkül a két kölyök.

Pár évesen rájöttem, hogy ez neki nem kevés..Próbáltam ott segíteni, ahol tudok, s minimális károkat okozok. Mosogatni, hozzávalókat pucolni, darabolni, darálni, teregetni.

A húgom mindig másként állt ehhez. A kisgyermekkori piszkálódás után jellemzően ez adott alapot a vitáinkhoz. Míg én próbáltam kisegíteni, Ő (legalábbis így láttam akkor) pluszfeladatokat adott. Amit persze anyánk szó nélkül teljesített.

Mai napig nem tudom..honnan van még mindig ennyi ereje. Ezek a mozzanatok, mozdulatok visszaköszönnek..Már..ha​ otthon vagyok.

Elindultam ma (fejben legalábbis) ebédelni, de mire valóban indulásra kész állapotba kerültem, beborult az ég, s hűlt a levegő.

Így a vízparti ebédem eldobtam..s újraterveztem.

Paradics​omleves lesz. Még mindig a legkisebb ellenállás felé sodródom.

Azt hiszem, jól van ez így.