..és az alma, ami hol messzebb, hol közelebb esik.

A szenvedélybetegségek öröklődnek. Persze, nem genetikusan..Hanem tanultan. Vagy egyszerűen csak..mert adja magát. Ha a szülő dohányos, elérhető közelségben van a cigaretta és az öngyújtó. Ha iszik, mindig van otthon alkohol. Ha drogos, szerencsejátékos, megrögzött házasságszédelgő, akkor is ezt a mintát veszi le/fel a gyerek.

Vagy nem. Apám mindig dohányzott, én sosem. Mindig nézte a focit, én sosem. Sosem volt otthon. Én szinte mindig. Nem volt önálló, én egyedül jártam az utam. Sosem volt fontos számára a háztartás, házimunka, én figyelek ezekre.

Persze az alkohol, a nem működő kapcsolatok, a feszültség, az indulatkezeléssel nekem is voltak időszakos problémáim. Hosszabb-rövidebb ideig küzdöttem mindegyikkel, vagy csak belemerültem és nem gondoltam abba bele, miben is élek. Aztán a tagadás, a köd eloszlott, s jött a belülről feszítő érzés, hogy nem érzem magam jól. Jött a klasszikus mit keresek én itt ebben a helyzetben? kérdés. S annyira már ismerem magam, ha ez a kérdés összeállt a fejemben..pár napon belül jelentős változás állt be az életemben. 

Az apám azon az úton járt, amin az Ő apja. Hasonlítanak is egymásra, illetve..csak hasonlítottak. Fizikai és belső tulajdonságaikban is. Mondhatni, nem esett az az alma túl messze. S milyen az élet..vagy a sors, ami fintorog..április 14-én, apám névnapján volt az Ő apjának a temetése. 

Valahogy a sors jelzése nem volt elég..hogy eltávolodjon a fától..Tovább éli az életét..Ahogy eddig is. Valameddig.

Sokáig éltem ennek a fának az árnyékában. Kerestem az utam. Persze az árnyékok követik az embert. S ha épp nem a régi, mindig vannak újabb és újabb árnyékok. 

Persze..az erős napsütéstől meg csak kivörösödne a bőröm.