..pont egy ilyen napon.

Az ember örül, hogy a családjával töltheti a hétvégéjét, hugom és Z társasága, szüleim mai napig tartó gondoskodása ki tudja zökkenteni az embert a mindennapi mókuskerékből.

Bár megszoktam már közel 20 éve, hogy saját magamról gondoskodom, nincs, aki elmossa, megfőzze, kimossa, eltegye, stb, s teljesen más az életvitelünk, más a fontossági sorrend, mégis rövid időre fel tudom venni ezt a ritmust, bár pár nap után érzem, mennyire életidegen ez számomra.

Vannak emlékek, amiket az ember elás az elméje legsötétebb, legmélyebb zugába..Szekrényeket tol elé, felhalmozza a munkával, párkapcsolatokkal, filmekkel, könyvekkel, emberekkel kapcsolatos emlékképeket, érzéseket, illatokat, színeket,villanásokat, üveghegyeket és vasbeton falakat húz fel..
S mégis..elég egy kép, egy mondat, egy illat, egy érzés, hogy a majdnem húsz év munkájával felhúzott falak, halmok egy pillanat alatt szétfröccsennek és hasít bele az az érzés a sejtjeidbe..

S érdekes, hogy évekig nem..s az első döfés után, amikor féltérdre rogytál..de..ahogy máskor is..most is felállsz..már szabályosan szeded a levegőt, az agyad már azon jár, hogy mit s hogyan fogsz holnap, az igazi, valóságos, hétköznapi életedben..újra szúr..még mélyebbre...

Utálom ezt az érzést.