..kevésbé vagyok aktív itt. Ezt vettem észre. Persze..logikus.

Április 9. Amikor változik egy nagyot a világ. Nem szeretem a változásokat. A változás egyenlő az elmúlással, a veszteséggel, a fájdalommal. Nem szeretem. Nem akarom.

Más. Az ovi első napján megharapott egy cigánygyerek. Habár 35 éve volt, s nem is emlékszem (emlékeztem) rá, mégis érdekes. Gyerekkoromban cigányok és"parasztok" együtt jártunk iskolába, egy osztályba, együtt töltöttük a poros utcákon a szabadidőt, együtt jártunk osztálykirándulni.

Sosem volt megkülönböztetve senki amiatt, mert egyik vagy másik rasszba tartozik. 

Érdekes mód mindenki dolgozott. A helyi Tsz-ben, Ktsz-ben, üveggyárban, tűzhelygyárban. Reggel keltek, mentek a buszok, délben és este is. 

Mindenkinek volt dolga, célja. Persze, voltak villongások..Verekedések. Gyerekek és felnőttek között, de ki lehetett menni egy focimeccsre, le lehetett menni a búcsúba, lőni a céllövöldében, enni egy vattacukrot, felülni a körhintára.

Nem zsebeltek ki, nem lejmolt senki, ha cigány volt, ha"paraszt", felvette a szebbik, tisztább ruháját, s mindenki együtt szórakozott, érezte magát jól.

Ma..Akik gyerekkoromban dolgozni jártak..Már senki sem dolgozik. Legtöbbjük már nem is él. A fiatalok..Nem vették át a helyüket. Bandákba verődve törnek-zúznak, betörnek, randalíroznak, már nem cigányok, hanem romák, kisebbség, jogokkal, elvárásokkal, amelyekért tenni nem tesznek, csak elvárnak. Megfélemlítik csoportokba verődve a környezetüket, rajzanak, mint a sáskák, mindent felélve, letarolva, kizsákmányolva kizsigerelve a környezetüket és mennek odébb. Lepattant, szakadt ezer éves autókkal randalíroznak, veszélybe sodorva magukat és a közlekedőket. Az élj a mának elvet furcsán értelmezve.

Nagyon rossz látni azt a gyerekkori, más-már idillikus környezetet letarolva, pusztaként. 

Velük nőttem fel. A következő generáció mégis idegen. S egyre mélyebb és szélesebb a szakadék.

Nem szeretem a változásokat.